Gondolkodom, tehát vagyok

Mármint, az enyém, aki nem is annyira az enyém. Akarom mondani, sehogy se az enyém. Vagy, talán egy picit. Egy aprónyit. Egy tünde leheletnyit. Magam sem tudom.

Annyit tudok csupán, hogy nagy szarba csaptam. Elnézést a kifejezésért. Valahogy, mintha nekem ez lenne megírva. Jó lenne ha végre egy tényleg facér pasit is küldene a sort, mert lassan kirúgom az állásából. Vajon eleve így lettem összerakva, hogy azokat vonzom be, akiket nem kellene? Ezek szerint igen. Tudom, tudom… Én is hibás vagyok amiért hagyok dolgokat megtörténni. Magamtól folyamatosan kapom a letolásokat, de jó lenne, ha lenne itt még valaki aki ebben megerősít.

Sors!!!! Küldj már valakit kérlek, valaki olyat, akit szabad is szeretni. Hálám örökké üldözni fog!

Kíváncsi vagyok hány embernek van ilyen problémája. Nőből vagyok, ereimben, minden sejtemben ott van, hogy ne fogjak föl semmit se egyszerűen. Mindent túlkomplikáljak, még a legegyszerűbb dolgokat is. Mindent érzelmileg közelítsek meg, akkor is, ha azt akarom hogy az agyam győzedelmeskedjen amikor a dolgokról elmélkedem. Mennyivel könnyebb lenne parancsolás által irányítani egy-két történést. Agy!! Megparancsolom, hogy innentől kezdve CSAK barátként tekints, kedveld meg a család többi tagját és tudjatok együtt szórakozni úgy, mint, ha ennél több nem lenne.

A helyzetet pedig általában bonyolítja, hogy a másik fél is hasonlóan érez. A legrosszabb pedig, mikor mindkét fél imádná egymást, de az egyik valami oknál fogva lépni nem mer. Nem gond, kell egy kis idő és a dolgok a helyükre kerülnek. Kell egy kis távolság, egy pár olyan nap, amikor egyáltalán nem beszélünk, észrevegye ő is a kezdődő távolságtartást, és én is összeszedjem magam. Minél többször ismétlődik meg, annál gyakorlottabb leszek, annál könnyebben fog menni. (remélem soha többet nem ismétlődik  meg) Magam védelmében (saját magam előtt), könyörögtem neki hogy ne találkozzunk. A részem ott volt, most is itt kellene lennie, hogy elutasítsam végleg. 

Imádni való ember az ember. Maga a tökély. A megtestesült álom. Figyelmes, kedves, néha piszkálódós (amit én mindig is imádtam), ismeri minden gondolatom, mindig szán rám időt, siet a gép elé hozzám. Nagyon lehet szeretni Őt. Valamint, nagyon tud szeretni Ő. Elképesztően különlegesnek érzem magam, és ez a vesztem. Erre vártam. Most itt van és megint az jár az eszembe, el kell engedjem. Szinte mindig jók a megérzéseim. Félek, hogy ez is egy ilyen megérzés. Nem akarom elengedni. 

Ilyen az én emberem, aki mégse az emberem.

Mármint, az előző blogom. Pontosabban, nem tudok úgy belépni, ahogy eddig. Talán itt az ideje az újrakezdésnek. Egy ideje egyébként sem írtam már oda.

Először kicsit sajnáltam, hogy akár milyen varázs szóval is próbálkozom, egyszerűen nem tudok bejutni oda. A múltba. Egy régi, poros, ütött-kopott napló. Ismételnem kell önmagam. Talán, itt az ideje az újrakezdésnek. Az életem egyébként is úgy alakul, hogy most sok mindent újra kell kezdeni, elölről. Az okosok azt mondják, a változatosság gyönyörködtet. Remélem a szavaik igazak, nekem még most ez eléggé idegen. Próbálok kapaszkodót találni, amitől egy kicsit könnyebb lesz a dolog. Valószínűleg pont ez is a vesztem. Nem kapaszkodót kellene keresni, hanem felállni és elindulni újra. Aztán újra és újra. Mindig is a magamba fordulósabb voltam, legalább is, mióta az eszemet tudom. Minden fájdalmat, gondot, érzelmet, gondolatot eltemetni lelkem legmélyebb részébe. Nem tudok és nem is akarok ilyesmiről beszélni sem, írni sokkal könnyebb, főleg viszonylag névtelenül. Egy kezemen meg tudom számolni, mennyi emberben bízom meg, mennyi ember ismer, úgy igazán. A zenében igazán kiteljesedem. Oda menekülök, amikor épp összetörni készülök. Olyankor minden sokkal szebb és jobb. Minden bánatom és búm eltűnik a zenében, legalább addig a pár percig, amíg egy-egy szám tart. A másik menekülő út a filmek. A harmadik, a könyvek. Észre veszem saját magamon is, hogy nincs minden rendben, szinte csak ezekből telik a napom, minél kevesebb időt töltve emberi társaságban. Ilyenkor úgy látom, talán jobb is, hogy egyedül vagyok, mit kezdene a párom egy befordult házisárkánnyal.

Visszatérve… Újrakezdés. Vajon merre…? Merre lenne a legjobb…? Gyorsan ki kell találnom, és döntenem. Különben elveszek valahol. Ez a világ nem nekem való, nagyon nem. Viszont ha már kaptam egy életet… akkor élni kellene a lehetőséggel. Elvenni mindent az élettől, ami jár nekem. Talán erre van az újrakezdés. Elvenni mindent… mindent… ami jár nekem. Vajon ki vagy mi dönti el, hogy mi jár nekem az élettől? Én magam? Döntsem el mi jár és vegyem el? Ezt még végig kell gondolnom.